A barokk és a rokokó kora
(1600-1750)
Horváth Kristóf és Faragó Gergely
a Rochelle márkinak hívnak.1725-öt írunk. Ma elhatároztam, hogy megírom emlékirataimat a saját életemről, egy életről, amelyet teljes egészében a Napkirály dicsőségének szenteltem. Az ő megbízásából képviseltem országunkat megannyi európai államban.
Ősi birtokaim La Rochelle város közelében fekszenek. Köztudomású, hogy e város lakosai protestánsok, ellenben a mi családunk katolikus és mindig a király hű szolgája volt. Az úr 1646. évében születtem, Apám Mazarin bíboros személyes ismerőse volt. Azt beszélik, hogy egy vadászaton megmentette az életét, erre a bíboros hálából sótisztviselői beosztást adott Apámnak. Édesanyám korán meghalt, nem is emlékszem rá. 8 éves voltam, amikor XIV. Lajos király udvarába kerültem. Itt tanultam meg, hogy a legfőbb úr a király, és az én feladatom, hogy őt szolgáljam. Itt tanultam meg, hogy szeressem a hazámat, Európa leghatalmasabb és leggazdagabb birodalmát, Franciaországot. Itt tanultam meg az erkölcsi szabályokat és az udvari etikettet. Összességében kitűnő neveltetésben részesültem.
Karrierem egy meleg nyári estén kezdődött. 1668. június 3-án a király ünnepséget rendezett Versailles-ban. A kert már nagyrészt elkészült, a palota építési munkálatai még folytak. Többször jártam már ott azelőtt is a király kíséretében. Mindig lenyűgözött az egész terv nagyszerűsége. Erre az estélyre két hónapig készült kétezer ember. A kastély bal szárnyát olyan állapotba hozták, hogy fogadhassa a rengeteg meghívottat. A kertben végig sátorsorokat emeltek, ahol a bál zajlódott. A kétezernél is több vendéget ezerötszáz tagú személyzet szolgált ki. Ott volt mindenki, aki számított valamit az udvarnál. Főpapok, márkik, hercegek, főtisztviselők, ugyanakkor a király alacsony származású emberei is, akiket a király emelt föl. Többségük talpnyaló, léha ember, de vannak tehetségesek is köztük. A nap későn nyugodott le, s a kert pompáját csak emelte a sok csillogó ékszer, arannyal átszőtt ruha, és minden fényűzés, ami az udvar életéhez tartozik. Jómagam is szeretem a finom holmikat, de többre becsülöm az emberi erényeket. E történet idejében azonban még nem voltam vagyonos ember, csak egy előkelő származású fiatalember jó kapcsolatokkal és kedvező kilátásokkal. Sokan nagy jövőt jósúltak nekem. A tények őket igazolják, s bár nem lettem olyan híres, mint Le Tellier vagy Colbert, elismerést vívtam ki magamnak és vagyonomat becsületes úton szereztem.
Apám és Anyám társaságában érkeztem a bálra. Apám előtte is mondta nekem, hogy a jövőm dőlhet el. Az elsők között értünk Versailles-ba. Először a királynál tettük tiszteletünket. A trónt ideiglenesen a kertben volt felállítva. A király pazar fekete velúr öltözékében volt. Ünnepi alkalmakkor mindig ezt viselte. A gyémántok szikráztak a napfényben. A kert tengelyében egy hatalmas tó van. Az egész együttes mesterien van kivitelezve. Alkotója Le Nôtre, a király legfőbb kertrendezője. Az ő műve Versailles, amely a maga nemében minden bizonnyal a legszebb a világon.
A király trónja, mint már említettem, a kertben állt, méghozzá a hosszú tó palota felé eső végében. A főudvarmester minden vendéget először hozzá vezetett. A látogatás után szétnéztünk a környéken. Mind az 1400 szökőkút működött, ami csak ritkán történik meg. Ezek De Ville és Sualem munkáját dicsérik. 1662-ben Apám megmutatta, honnan jut el a víz a palotához. Marly-ban található a szerkezet, ami a Szajna vizét kiemeli. Ez korunk egyik csodája! Óránként több mint 1 300 000 gallon vízre van szükség, és a gép képes erre! Nincs annál pompásabb látvány, mint amikor 1400 szökőkút árasztja a vizet.
A tavaszt jelképező szökőkútnál volt szerencsém személyesen találkozni Le Nôtre-ral. Pompás bársonyruhájában maga is beillett volna egy fejedelemnek. Nem túl öreg ember. Apám régóta ismerte, úgyhogy elbeszélgettünk a hírhedt parkrendezővel. Elvezetett minket műve minden sarkába, megmutatott mindent. Kiderült, hogy pompás megjelenése csak a látszat, valójában nagyon szerény ember. Nem győztem csodálni azt a pompás rendet, ami uralkodott a parkban. Megmutatta azt a helyet, amit kijelölt a Trianon-kastélyoknak. Ezek csak húsz évvel azután készültek el.
Itt találkoztunk Le Vau-val, a királyi főépítésszel, aki a Versaillesi munkálatokat irányította. Az ő felettese csak Colbert, az építésügyi miniszter, illetve az ő halála után Louvois volt. Ő sokkal szerényebbül volt felöltözve, fekete, arannyal átszőtt bársony ruhát viselt csipkegallérral és térdnadrággal. Nagyon közvetlen, nyugodt ember benyomását keltette. Vele már találkoztam egyszer, de erre majd később visszatérek. A rövid túra után visszatértünk a kertbe. Addigra a vendégek nagy része már megérkezett. Nagy részük parókát és gazdag díszítésű ruhát viselt. Hiába, aki ott lehetett, mind előkelő és gazdag főúr volt, és ez fordítva is igaz; akit valamiért nem hívtak meg, annak oda a karrierje, a gazdagsága.
Életemben először személyesen itt találkoztam Colberttel, a Márványemberrel, ahogy a háta mögött emlegetik. És valóban, rászolgált a gúnynevére. Ritkán mosolygott, általában nagyon komoly volt, mintha folyamatosan számolna. Öltözéke szerény volt; egyszerű fekete posztóruhát viselt és csatos cipőt. Később kiderült, hogy a modora még annyira sem volt választékos, mint az öltözéke. Hóna alatt még akkor is irattáskát hordott. Apám hozzá vezetett és bemutatott neki. Személyisége kemény, nyers, és mintha egy kicsit önelégült lett volna. Állítólag sohasem mosolygott, és ami azt illeti, én tényleg nem láttam mosolyogni. Sok gúnyneve volt: Sündisznó, Tüskenyaláb, Jégcsap, és mindegyik nagyon találó. Kétségkívül nagyon jó szakember, de nekem egyáltalán nem szimpatikus. 1619-ben született, apja posztógyáros volt. Húszévesen került Párizsba, ahol titkár lett. Mazarin figyelt fel rá, ezután már rövid út vezetett a pénzügyi főellenőr tiszségéig. Fantasztikusan felpörgette a gazdaságot, állítólag napi 14-16 órát dolgozott. 1669-ig négymillió livre többletet halmozott fel. Ez a kétségkívül nagy ember 1683-ban halt meg. A bálon nem sokat beszélhettünk, mert a király hívatta első emberét. Mi folytattuk sétánkat.
Egy szobor mellett találkoztunk Moliere mesterrel. Ő a király első drámaírója. 1664-ben, amikor is először játszott a király előtt hatalmas sikert aratott. Azóta – néhány botránytól eltekintve – töretlen a sikere. Mesterien mutatja be az abszolútizmus hétköznapjait. Figuráit mesterien formázza meg, és mindig a valóság talaján marad. Hosszú, barna haj volt, nem viselt parókát. Kék posztóruhát viselt, s bár nem tűnt ki pompájával, mégis nagyon jó ízlésre vallt. A mandzsettáján és a gallérján cifra fodrot viselt. Kis bajusza alól mindenkinek keményen a szemébe mondta véleményét. Ez alól talán csak a király volt kivétel. Csípős humoráért és szókimondó természetéért nem is szerették sokan. A Tartuffe bemutatása után az egyház a fejét követelte. Komoly bajba került, csak királyunk bölcsessége és jóindulata menthette meg a haláltól. De térjünk vissza az estélyre. Moliere-t azelőtt is jól ismertem, mondhatni barátok voltunk. Azon az estén hosszasan elbeszélgettünk, közben meghívott legújabb komédiájának, a Fösvénynek a bemutatójára. Ez a következő hét péntekén volt esedékes. Erről később még részletesen is beszámolok.
Később még rengeteg emberrel találkoztam. Köztük volt Vauban is, akivel később még sokszor volt módom beszélgetni. Ő a legzseniálisabb hadmérnök, akiről valaha hallottam! Élete során 350 várat épített vagy korszerűsített, továbbá eddig 51 ostromot vezetett. Hosszú barna parókát viselt és a francia hadsereg fehér egyenruháját viselte. Ugyanis tábornok, méghozzá egyike azon keveseknek, akik szegény származásúak és a saját érdemeik szerint kapták rangjukat. Már öregedő ember volt akkor is, tekintete szigorú volt, de ugyanakkor tudást és étettapasztalatot sugallt. Mestere volt a hadvezetésnek ugyanúgy mint az erődépítésnek és diplomácának. Sok év múlva, 1698-ban volt alkalmam személyesen megcsodálni munkáját, miközben a Neuf-Brisach erőd építését vezette. Erre még kitérek a későbbiekben.
Közben nagyon gyorsan elrepült az idő. Már este tíz óra volt, mire elváltunk Vaubantól.
Ekkor egy inas lépett oda hozzánk. Azt mondta, hogy a király beszélni akar velem négyszemközt. Ez aztán a megtiszteltetés! A palotába vezetett, méghozzá a király magánlakosztályába, ami már teljesen elkészült. Azt mondta, hogy valaki fölhívta rám a figyelmét, és hogy szeretne maga mellé venni ide Versaillesba. Így lettem én az Île-de-France intendánsa. Így kezdődött karrierem.