Home

A Nagy Földrajzi felfedezések és a reformáció kora (1492-1563)

  Indiai utazásom naplója

Christophoro barátnak hívnak. Büszke vagyok erre a névre, mert egyezik a nagy felfedező, Christophoro Colombo nevével, aki Isten végtelen szeretetéből és irgalmasságából az ő 1492. esztendejében felfedezte Amerikát, az Újvilágot, noha ő élete végéig abban a hitben élt, hogy megtalálta Spanyolország számára az Indiába vezető legrövidebb tengeri utat. Bebizonyosodott, hogy ez nem így van, de ez a feltevés ösztönzőleg hatott Portugáliára.

A félelem, hogy Spanyolország kirekeszt minket az Indiával való kereskedelem jogából inspirálta a királyt, hogy expedíciókat indítson Indiába. De eddig több dolognak kellet megtörténnie. A múlt század első felében Tengerész Henrik herceg, a király öccse egymás után indította az expedíciókat Afrika nyugati partjainak felderítésére arany és rabszolgák után kutatva. A másik cél Afrika déli csücskének keresése volt. Végül Bartolomeu Diaz volt az , akinek ez először sikerült és Vihar-foknak nevezte el. Később a király keresztelte át Jóreménység-fokra. Ezeknek a kutatásoknak a végére tett pontot Vasco da Gama, és ezzel vette kezdetét Portugália felemelkedése és az indiai gyarmatbirodalom kiépítése. Ezután csak úgy özönlöttek a hajók India felé. Az első volt Cabral flottája, az ő nevéhez fűződik Brazília felfedezése. 1505-től Indiának portugál alkirálya van. Az alkirály feladata az indiai kereskedelem irányítása, ő csak a királynak tartozik engedelmességgel. Az első alkirály Almeida volt, kiemelkedő még Albuquerque alakja is, ő vette be Goát 1500-ben. Ők mind Portugália nemes lelkű férfiúi, méltán büszkék lehetnek nevükre. Mind hozzájárultak hazájuk, Portugália felvirágoztatásához. Portugália érdekeit képviselték, és mi is portugál lobogó alatt indultunk útnak az úr 1540. Esztendejének márciusában. Az expedíciónk veszélyes vállalkozás, de a jóisten vigyázza utunkat. Flottillánk négy galeonból áll, mind modern kereskedelmi hajók. Fedélzetükön 300 ember utazik.

Az utókor számára szerettem volna megörökíteni utunk történetét. Legnagyobb sajnálatomra részletes naplóm megsemmisült. Ennek a fatális eseménynek a részleteire nem térnék ki. A Kanári-szigeteken történt, hogy a kapitány kölcsönkérte tőlem hajónaplója kiegészítéséhez. Viszont amikor útnak indultunk, a parton hagyta. Ezért a maradék 8-10 napon, amíg meg nem érkezünk Lisszabonba, rendhagyó módon vezetem tovább a naplót. A napi események mellet megpróbálom összefoglalni az eddig történteket.

502.nap, 1542. július 21.

Az Úr 1542. július havának 21. napját írjuk. Köztudott, hogy ezen a napon van fönn legtovább a nap, és ma a legrövidebb az éjszaka. Tegnap hagytuk hátunk mögött a Kanári-szigeteket. Tiszta idő van, de a legénység szenved a hőségtől. A nap mindent felperzsel. Magam - bár hűs kabinom van - szintén szenvedek ebben a melegben. A mai napon semmilyen különleges esemény nem történt. Mindenkit lázban tart az a gondolat, hogy egy héten belül hazaérhet, bár legtöbbjüknek nincs senkije, aki várná. A kapitány szerint, ha nem jön közbe semmi és a szél is kedvező marad, egy héten belül befuthatunk Lisszabon kikötőjébe. Szerencsére a szigetek óta hátszéllel jövünk, a vitorlák csak úgy dagadnak. Bizony mindenki megérdemli a pihenést, nehéz út áll a hátunk mögött.

1541 márciusában indultunk el Lisszabonból. A hagyományos portugál útvonalon hajóztunk végig. A Kanári-szigetek érintésével eljutottunk a Zöldfoki- szigetekig. Itt délnyugatra fordultunk, hogy kikerüljük az egyenlítői szélcsendes zónát, aminek a múlt században annyi hajó esett csapdájába. Ezt a kerülőt hívják a tengerészek voltának, azaz ívnek. Ezután csak Porto Seguro kikötőjében kötöttünk ki, itt a saját hajóácsaink elvégezték a kisebb javításokat a kikötőben rendelkezésükre bocsátott keményfával. Ez a fafajta szerintem nagy hiányt hivatott kiegészíteni. A portugál anyaországban nagyon kevés hajóépítésre alkalmas fa van. Ezért fontos, hogy a portugál hajóépítést Brazíliába telepítsék át. A javítások egy hetet vettek igénybe. Utána továbbhajóztunk nagy ívben délkelet, majd kelet felé hajózva kedvező hátszéllel. Május elejére értük el a Jóremény-ség-fokot. A legénység egy része Diaz után még mindig Vihar-foknak hívja Afrika legdélibb pontját, de a hivatalos elnevezés Jóreménység-fok. Több kelet- afrikai portugál telepen is kikötöttünk friss hús és ivóvíz felvételére, de sehol sem időztünk három napnál tovább. Így július elejére elértük Malindit, ahol egy hétig vesztegeltünk készülve az átkelésre. Szerződésünk értelmében először Diuba kellett mennünk, ahol értékes selyem és fűszerszállítmányok várták érkezésünket. Innen hajóztunk tovább Goába, ahol további fűszerrakományokat vettünk fel. Itt egy hónapot töltöttünk, és engem a Malabar-parti faluközösségekbe vittek missziós céllal. Januárban indultunk vissza és végig ugyanazon az útvonalon jöttünk, mint odafelé. Ez az út a portugál kereskedelem ütőere, ez tette naggyá országunkat. Portugália a távolsági kereskedelemnek köszönheti felemelkedését.

503.nap, 1542. július 22.

A legénység egyre türelmetlenebbül várja a hazaérkezést. Ez meglátszik a munkamorálon is, egyre kevesebb a legénység által elkövetett hiba. Már negyedszéllel vitorlázunk, mégis nagy utat tettünk meg. Ez kétségtelenül betudható hajónk kedvező kialakításának is. Az ég ma borús volt, egy rövid záporra is sor került ugyan, de legalább nem perzsel úgy a nap, mint eddig. Dél körül láttunk egy kisebb flottillát, amely két öreg karakkból és egy nagyméretű karavellából állt. Ezek az elavult hajók valószínűleg a Kanári-szigetek, a Zöldfoki-szigetek, de legfeljebb Brazília felé igyekeznek. Hosszabb tengeri útra már nem küldenek ilyen régi hajókat.

Bezzeg a mi hajóinkat az Isten is távolsági kereskedelemre teremtette! Flottánk négy galeonból áll. Állami tulajdonban vannak, a portugál állam hajóácsai építették őket. Mind egyazon terv alapján épült, tehát a négy hajó kisebb eltérésekkel megegyezik. Nevüket az új portugál telepekről kapták; a zászlóshajó a Makao, a többit Malakkának, Homruznak és Kolumbonak hívják. A nap folyamán lerajzoltam a Homruzt, ez látható itt is.

A hajók mérete megegyezik. 45 méter hosszúak, tőhosszuk 33 méter, szélességük 11 méter. Mind nagyon arányosak és kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek. Elő és főárbocukon megtalálhatók a kas és királyvitorlák is. A korábbi hajótípusoktól eltérően a vitorlák felülete egyenletesen oszlik el, így jobb a hatásfokuk és könnyebb kezelni őket. Az orrárbocon kis vakvitorlát hordoz. A tatárbocon a szokásos latinvitorla fölött még egy keresztvitorla is van. A védelmet két ütegsor biztosítja, tehát a hajó mindkét oldalán 22-22 ágyú van. A korlátokat színes pajzsok díszítik. Összesen tíz magánkabin található a hajó tatrészén. A kapitányé a legnagyobb, továbbá Almagro-nak, az állami tisztségviselőnek, aki Goába utazik és egy katonatisztnek van még saját kabinja. Ezenkívül nekem is van egy kicsi szobám, és van még egy nagy terem, hosszú asztallal, ahol a kapitány gyűlést tud összehívni. Berendezett kabinja van a borbélynak, aki a seborvos szerepét tölti be. Magánzárka áll a bűnözők rendelkezésére.

A hajófenék hátsó része az élelmiszer és a hajó javításához szükséges holmik lelőhelye. Az ivóvizet fahordókban tárolják Az élelmiszert cserépedények és zsákok próbálják megóvni a férgektől és patkányoktól. A tartalék vitorlavász-nat és a különböző fajtájú köteleket is ott tároljuk. Ezeken kívül a hajó javításához szükséges fa és kátrány, kéziszivattyúk, szerszámok és sok egyéb található ott.

A hajó középső része a rakodótér. Ott helyezték el az indiai árut. A legénységnek tilos odamennie. Amikor néha kinyitják a rakodónyílást szellőztetni, a fedélzetre különös illat szivárog föl. Az indiai fűszerek keverékének illata, ami a legénységet teljesen elbódítja.

A matrózok a hajóorrban laknak. Ez a legszörnyűbb hely az egész hajón! Dohos, szellőztethetetlen, tele patkányokkal. Ezek a szerencsétlen emberek ilyen kicsi helyen vannak összenyomorítva. Erre a későbbiekben visszatérek.

A másik három hajó, mint már említettem, szinte pontosan megegyezik a Makaóval.

 
504.nap, 1542. július 23.

 
A szél még mindig negyedszél, de ennek ellenére gyorsan haladunk. Ismét tiszta az ég, de szerencsére már nincs az a trópusi hőség. Mivel kedvező körülmények között haladunk, a kapitány ma reggel elhatározta, hogy “szabadnapot” rendel el, legalábbis a legénység egy nélkülözhető részének. Megkeresett engem, hogy eszeljek ki valamit a legénység szórakoztatására. Elhatároztam, hogy rendezek egy misztériumjátékot, amely Krisztus urunk szenvedéseit mutatja be. Ezek az emberek itt a hajón mindenben hisznek, csak Istenben nem, ennek ellenére beleegyeztek. Talán azért, mert szürke hétköznapjaikba változatosságot visz valami, talán mert vágynak a látványos-sárgra. Én azt hiszem, ezáltal akaratuk ellenére is közelebb kerülnek Istenhez, úgyhogy szívesen vágtam bele. Találtam is önként jelentkezőket, akik vállalkoztak a szereplésre. Ezek közül kiválasztottam a tíz legértelmesebbet, akiket alkalmasnak találtam. Jézust én magam játszottam. Mivel már többször is láttam ilyen előadásokat a kontinensen, nem volt nehéz dolgom. A szereplőknek megtiltottam az alkoholfogyasztást a munka ideje alatt. Estére el is készültünk. A fedélzet középső részét választottam ki az előadásra, hogy a tatról és az előbás-tyáról is jól lehessen látni a cselekményt.

Nagy sikert arattunk. Ezekben a durva emberekben belül megszólalt valami. Láttam az arcokon az elgondolkodást, mindenki átérezte a játék mondanivalóját. Egész utunk során ez volt számomra a legnagyobb öröm. Megszólalt bennük a hang: Jézus tényleg az összes emberért halt meg? Milyen életet éltem eddig? Isten tényleg vigyáz ránk? Senki sem mondta, de a tekinteteken láttam, de mindenki valami ilyesmire gondolt. A kapitány minden játékost megjutalmazott. Ezek a világ minden részéről összesereglett férfiak tényleg a társadalom legalját képviselik. Sohasem értettem, hogy egy hajóra hogy lehet összegyűjteni ennyi bűnözőt, csavargót és egyéb csőcseléket.

A hajón a kapitány az úr; mindenki engedelmességgel tartozik neki. A mi kapitányunk neve Pedro. Tapasztalt tengerész, úgy ötven éves lehet. Harminc éve járja a tengereket, a ma ismert világ minden pontját ismeri. Körbehajózta a Földet Magellán kapitány hajóján, a Viktórián. Magas, szőke férfi, fél szemére vak. Jó kapitány, a hajón az ő jóvoltából rend és fegyelem van. A legénység szereti, mert ugyan szigorú fegyelmet tart, de szereti a matrózait és nagyon becsületes. Családos ember, felesége és gyermekei Portóban élnek. Pedro a király kegyeltje, Őfelsége személyesen nevezte ki kapitánnyá. Dédapja ott volt, amikor a portugálok bevették Ceutát és Tengerész Henrik herceg személyesen adományozott neki földbirtokot hősiességéért. Pedro apja második gyermek volt, bátyja örökölt mindent. A kapitány ezért nem örökölt semmit, de az uralkodó nem feledkezett meg róla. Mivel sikerrel járt, joggal számíthat elismerésre.

Az elsőtisztet és egyben az alvezért Almagronak hívják. Gyűlöli mindenki őt a fedélzten, mert zsarnok és szereti fitogtatni hatalmát. Népszerűtlenségét annak köszönheti, hogy ok nélkül megkorbácsolta az egyik matrózt, aki másnap belehalt sérülésébe. Almagro olasz származású, eddig Haitin dolgozott mint konkvisz-dátor. Messze földön híres indiángyűlöletéről. Befolyásos barátai vannak az udvarban, úgyhogy azt érhet el, amit akar. Nekem is meggyűlt már vele a bajom, de erre majd később visszatérek.

A kormányosunkat Manuelnek hívják. Azt beszélik, hogy ő a világ legjobb tengerésze. A kisujjában van minden, amit tudni kell egy hajó vezetéséről. Ismeri az összes műszert, beleértve a legújabb vívmányokat is, és rendkívül jó térképei vannak, melyeknek egy részét ő maga rajzolta. Mogorva ember, senkivel sem áll szóba, kivéve a kapitányt. Régóta ismerik egymást, tíz éve hajóznak együtt. 55 éves, hosszú ősz haja és szakálla van. Távolba révedő tekintete állandóan a horizontot fürkészi. Művelt polgári családból származik. Gyermekkora óta nagyon érdeklik a tengeri beszámolók. Egyáltalán nem hisz a tengerészlegen-dákban, misztikus tengeri szörnyekben. Csak azt hiszi el, amit a saját szemével lát. Húsz éves korában megszökött otthonról és beállt egy Amerikába induló hajóra inasnak. Huszonöt éves korára már hírneves kormányos volt.

Már nem utazik velünk az én édes barátom, Lorenzo, akivel rengeteget beszélgettem. Tanult ember, a Sorbonne egyetem diákja volt. Goába utazott, ahol magas hivatali tisztséget töltött be. Nemesi család sarja, birtokai vannak Versailles-tól keletre. Az egyetem után Portugáliába jött és a királyi udvarban helyezkedett el.

Szintén nincs már közöttünk Franco, a portugál korona katonatisztje. Portugál kisnemesi családból származik. Az apja fiatalon katonaiskolába adta, és rövidesen sokra vitte. Eszes ember, de kegyetlenebb, mint bárki más. A diui erőd parancsnoki címét kapta meg, ezért utazott velünk.

Itt kell említést tennem saját magamról is. Az én feladatom a legénység lelki támogatása az úton és a kereszténység terjesztése a bennszülött indiai lakosság körében. Önként jelentkeztem erre a feladatra, mert úgy érzem, a magamfajta szerzetes nem is kívánhat szebb feladatot, mint Isten igéjének a terjesztését. Munkámat becsületesen végeztem, és azt hiszem, tisztelnek a hajón.

Mint azt már említettem, a legénység többi része a hajóorrban lakik. Két részre oszthatjuk őket: vannak az egyszerű matrózok, akiknek a vitorlák kezelése a feladatuk. A másik csoportba tartoznak a különböző kézművesek és mesteremberek.

Két hajóács utazik velünk, Silvio és Barros Berra. Testvérek, mesterségüket az apjuktól tanulták. Az egész családjuk ezt a foglalkozást űzi. Útközben sokszor javításra szorul a hajó, munkájuk akad bőven. Durva, tanulatlan emberek, de értik a dolgukat, és ez a fő.

Az ő barátjuk Alfonz, aki a vitorlák karbantartását végzi. Eddig a Berra-fivérek műhelyében dolgozott, velük együtt vállalkozott az útra. Havonta leszedjük az összes vitorlát foltozásra.

A matrózok zöme a csavargók köréből kerül ki. Például Reis és Everaldo szökött fegyencek és a fél világ üldözi őket. Tarquinio a gazdájától, egy gróftól szökött meg, mert az állandóan kínozta. Riberio és Ruy a Hanza-városoktól szöktek idáig, üldözött gonosztevők. Pimentel az inkvizíció elől menekül lázító röpiratok terjesztéséért.

Rajtuk kívül vannak itt emberek minden nemzetiségből és származásból. Vannak flamandok, angolok, firenzeiek, magyarok, akik a török hódítók elöl menekülnek, sőt, egy szaracén tolmács is utazik velünk. Vannak köztük földnélküli nemesek, kézművesek, elbujdosott parasztfiúk, lecsúszott polgárok. Egy dolog közös bennük; mindannyian menekülnek valami vagy valaki elől. Legtöbbjüknek ez a vállalkozás volt az utolsó esélyük. Belevágtak, és sikerrel jártak. Ugyanakkor a hajósélet összekovácsolta őket, egytől egyig bátor, kemény férfiakká váltak.

Bár a kapitányok ezt hajlamosak elfelejteni, de ők alkotják az expedíció gerincét, nélkülük Portugália ugyanaz a jelentéktelen ország lenne, mint kétszáz éve.

505.nap, 1542. július 24.

Negyedik napja, hogy elhagytuk a Kanári-szigeteket. Az idő változatlanul jó. A mai napon gyászos esemény történt: meghalt Guido, az egyik matróz. Szörnyű baleset volt. Guido a tatárbocra mászott föl a latinvitorla kibontására. Elvesztette az egyensúlyát, majd a tat szélén levő kerítésre zuhant. A borbély már nem tudott rajta segíteni. Guido családos ember volt, felesége és leánya Lisszabonban élnek. Én adtam meg neki az utolsó kenetet, majd a hagyományokhoz híven “tengerésztemetésben” részesítettük, vagyis a vízbe bocsátottuk le. Ennek keretében soron kívüli gyászmisét tartottam.

Mindenkit megrendített Guido halála, pedig ez nem az első eset volt, hogy valaki meghalt volna munkája végzése közben. A Jóreménység-fok közelében hatalmas viharba kerültünk. Az összes ember egyfolytában dolgozott 28 órán keresztül. Csak akkor tizen haltak meg! A hiány pótlására Diuban még húsz embert toboroztunk. Ez még nem minden. Visszafele az Indiai-óceánon skorbut tört ki. A szörnyű betegség hét áldozatot szedett. Bizony, nem könnyű a legénység élete.

Iszonyatos körülmények között élnek. Napi táplálékuk sózott húsból és kétszersültből áll. Az ételt erős vászonzsákokban és cserépedényekben tároljuk. Az ivóvizet fahordókban tartjuk, ez nem valami jó megoldás. A legtisztább forrásvíz is két hét alatt poshadt, zöld, férges folyadékká válik. Ezt fokozza a fa korhadása is. Mindenki napi másfél liter vizet kap. Minden nap osztunk továbbá egy liter sört és fél liter bort. Ahol csak lehet, friss húst és elsősorban ivóvizet veszünk föl. Minden ember négy órát dolgozik egyszerre, majd négy óra pihenés jön. Szabadnap csak a legritkább esetben van, főleg ha a hajó kikötőben vesztegel. De ha vihar van vagy túl erős a szél, be kell zárni minden nyílást. Ilyenkor felhangzik a kapitány szava: Mindenki a fedélzetre! Vészhelyzetben mindenkinek munkába kell állni, amíg a rossz idő el nem múlik. A rossz idő pedig néha hetekig nem áll el. Az elszállásolás is szörnyű. Mindenkinek egy függőágya van a hajóorrban. Ez a hajó egyetlen része, ahol nem lehet szellőztetni. Ezért, főleg nagy hőségben elviselhetetlen bűz van. A miden napos kemény munka és a rossz ellátás nagyon kemény emberekké nevelte ezeket a férfiakat. Nem csoda, hogy járványok és balesetek tizedelik őket. A kötélzet és a sós víz véresre marja a kezüket és a talpukat, a négyórás szolgálat után holtfáradtan dőlnek le.

Most már látható, hogy nem véletlen a sok baleset a hajólegénység körében. Guidonak tíz perce volt még a szolgálatából. Pedro kapitány a mise után mindenkit felszólított, hogy vigyázzon magára, hazaérkezésünkig nem akar több balesetet.

506.nap, 1542. július 25.

Az idő csendes, a matrózoknak kevés dolga akad. Pár nap múlva hazaérkezünk. A nagy hőség elöl, aki csak teheti, az ágyúfedélzetre menekül. Én egy rendívül érdekes beszélgetést folytattam Manuellel, a kormányossal.

Megkértem, hogy mutassa meg nekem a műszereit és azokat a vívmányokat, melyek lehetővé teszik az óceánok átszelését. A kapitány közbenjárása után végül beleegyezett a beszélgetésbe.

A kormányosnak egy viszonylag szűk kabinféléje van. Ez a szoba a tat elején található, egy viszonylag magas ponton. Azért nem teljesen kabin, mert csak három fala van; előre nyílt. Ez biztosítja Manuelnek a kilátást a vakvitorla fölött. Ebben a szobában vannak a műszerek és itt végződik a kormányrúd.

Amikor a hajót építették, hagyományos rúdkormánnyal készült - mondta Manuel. Az ő kérésére alakították át a mi utunk előtt botkormánnyá. Így a hatásfoka romlott ugyan, de másképpen Manuel semmit sem látna előre a vakvitorla miatt.

Elmondta, hogy egy felfedezőúton elsődleges a jó hajó. A mienk éppen ilyen, modern, nagy vitorlafelülettel rendelkezik és nagy sebességre képes. De a legkiválóbb hajó sem ér semmit megfelelő műszerek nélkül. A navigációhoz három adatra van szükség:

- a pontos földrajzi helyzetre

- a hajó sebességére

- a haladási irányra.

A földrajzi helyzet meghatározásához két adat szükséges: a fölrajzi szélesség és hosszúság. A szélesség mérése egyszerű feladat. Manuel régebben asztrolábiumot használt, de elmondása szerint úgy öt éve Portoban találkozott egy másik kormányossal, aki meggyőzte, hogy a Jákob botját használni sokkal egyszerűbb. Most is ilyent használ. Ez egy nagyon egyszerű “műszer”, egy skálával ellátott lécből és egy azon mozgatható másik fadarabból áll. Ennek a két végén apró lyuk van. Az eszközt vízszintesen tartva ezt úgy kell mozgatni, hogy az egyik lyukban a horizont, a másikban a nap legyen látható. Így a skáláról leolvasott adatból táblázatok segítségével lehet kiszámítani a földrajzi szélességet.

Sokkal keményebb dió a földrajzi hosszúság. Mivel nincs egységesítve a földön egy kezdő hosszúság, Manuel a Kanári-szigeteket használja. Elég új eszköz áll a rendelkezésére, egy német kronométer, azaz mechanikus óra. Ez egy új találmány, nagy tömege és pontatlansága ellenére nagyon leegyszerűsíti a hosszúság kiszámítását. Ez az eszköz állandóan a Kanári-szigetek helyi idejét mutatja. Ha például valahol az Indiai-óceánon hajózunk, Manuel megméri a helyi időt. Erre a feladatra nappal csillagászati gyűrűt, éjjel noktrulábiumot használ. A csillagászati gyűrűnek az egyik oldalán egy apró lyuk van, melyen keresztül a nap rávilágít a szemben levő skálára. A noktrulábium arab eredetű műszer. Éjszaka és csak tiszta égen használható. Az eszközt a sarkcsillag felé irányítva, a mozgat-ható mutatót meg egy másik csillagra állítva le lehet olvasni a helyi időt. Manuel elmondta, hogy mivel a Föld 24 óra alatt tesz teljes fordulatot, 24x60=1440 percében 1440:360=4 percenként a nyugati irányban egymás után következő délkörök fölött delel a nap. Tehát egy óra eltérés 15 fok eltérést jelent. Ha tehát a kronométer 12 órát mutat, a helyi idő meg pontban 7 óra, a különbség -5 óra. Tehát 5x15=75 fok a helyzetünk, mégpedig kelet felé. Az irány tartását a hajózási félgömb segíti, ezzel gyerekjáték a hajót egyenesben tartani.

Elengedhetetlen továbbá egy nagyon pontos térkép, mely alkalmas tájékozódásra. Manuelnek több részletes térképe van az indiai útvonalról. Egy korszakalkotóan új térképfajtát használ, valószínűleg egyedül a világon. Amikor Flamandriában élt, találkozott egy 23 éves fiatalemberrel, akit Gerhart Kremernek hívtak. Ezt mondta, hogy a rajzai még csak vázlatok, egyenlőre csak kísérletezik egy új térképfajtával, nyilvános bemutatásáról még szó sincs. Mivel Manuel okos ember, rögtön rájött a felfedezés jelentőségére, és azóta a maga rajzolta térképeken ezt használja.

A haladási irány meghatározására egy iránytű szolgál. Ez a hajó közepén van, hogy az imbolygás miatt nehogy rossz irányt mutasson. Újítás, hogy a mágnesrúd egy tengelyre felfüggesztve mozog, így pontosabb az eredmény.

A hajó sebességét egy régi, jól bevált módszerrel mérik meg. Egy fadarabot dobnak a vízbe és homokórával mérik, hogy mennyi idő alatt ér el a hajó tatjához. A hajó hossza ismert, így ki lehet számítani a sebességet. Ezt a műveletet Manuel négyóránként elvégezteti két matrózzal.

507. nap, 1542. július 26.

Ma reggel zivatarra ébredtünk. Az eső oly hevesen hullt, hogy el kellet zárnunk minden nyílást, ami a hajótestbe vezet. Az emberek nem nagyon lelkesedtek attól, hogy szakadó esőben a vitorlákat kellett szerelniük. Mivel ma nem volt semmi más dolgom, imádkoztam Istenhez hogy segítsen rajtunk. Végiggondoltam az egész utunkat. Egy epizódot le is írok, mert igen találóan illusztrálja azt a kegyetlen világot, melyben élünk.

Már tíz napja volt, hogy elhagytuk Afrika partjait és nekivágtunk az Indiai-óceánnak. A nagy trópusi hőségben a matrózok egy vitorlavásznat feszítettek ki a fő-, és előárboc között. Már említettem, hogy Almagro-t, a konkviszdátort gyűlöli mindenki a fedélzeten. Szombati nap volt és én a fedélzeten sétáltam. Almagro megint feldühítette magát valami miatt, és rajtam akarta kitölteni mérgét. Tett egy megjegyzést rólam, hogy álszent vagyok és persze ilyen nyugodtan sétálok a fedélzeten. Azt is mondta, hogy gyűlöli a bennszülött kutyákat és legszívesebben kiirtaná az összest. Ezt olyan hangosan mondta, hogy a fél csapat hallotta.

Nagyon nyugodt embernek tartom magam, de akkor nagyon kijöttem a sodromból. Nyilvános vitára hívtam ki. A legénység erre ujjongásban tört ki. A kifeszített vitorlavászon alatt egymással szemben kikészítettek két széket. Megkértem a kapitány íródeákját, hogy minden szavunkat pontosan írjon föl. Ezt közlöm itt minden változtatás nélkül.

- Először is Almagro úr, egy kérdésem lenne. Hisz Ön Istenben, hisz a Bibliában, hisz Jézus Krisztusban és az ő tanításaiban?

- Igen Christophoro, hiszek benne.

- A Bibliában pedig meg van írva, hogy Isten szemében minden ember egyenlő, vallási hovatartozástól függetlenül. Az indiai bennszülöttek is Ádám apánk és Éva anyánk leszármazottai. Vagy tán kétségbe vonja a Biblia tanításait?

(A hallgatóság összesúgott, szavaim megtették hatásukat.)

- Ha ön olyan tájékozott, bizonyára ismeri a legújabb elméletet, melyet egy bíborosi testület dolgozott ki. Én ennek a híve vagyok. Ennek értelmében, az amerikai és indiai bennszülöttek egy másik testvérpártól származik, tehát az ördög szülöttei. Így jogos az ellenük vívott harc. Ön nem tartja tiszteletben egyházi feljebbvalóit?

- Én csak és kizárólag a Biblia szavait tartom tiszteletben. Mivel az indiaiak ugyanolyan emberek, mint mi, a békés hittérítésnek van létjogosultsága. Isten megbünteti azokat, akik erőszakot alkalmaznak ellenük vagy rabszolgasorba hajtja őket.

- Maga nem ismeri őket úgy, mint én. Haitin dolgoztam, kiismertem a kutyák észjárását. Ott csalnak, ahol tudnak, eltitkolják, ha aranyuk van és megtagadják a munkát.

- Ezzel ne jöjjön nekem, uram! Kutyáknak nevezi őket, akik ugyanolyan emberek, mint maga! Ha aranya van egy bennszülöttnek, miért kellene átadnia? Megtudja magyarázni, hogy miért tartozik elvégezni a kényszermunkát a hódítóknak?

- Mert nem hajlandók felvenni a keresztséget! Maga ezt nem tartja bűnnek?

- Hallottam én már magáról egyet s mást, azt beszélik, hogy egész falukat öletett le Amerikában arany után kutatva. A maga tömeggyilkossága sokkalta nagyobb bűn! Meg van írva: “NE ÖLJ! SZERESD A FELEBARÁTODAT, MINT TENMAGADAT! Maga jogosnak ítéli a bennszülöttek lemészárlását?

- Igen, tudja meg, jogosnak tartom! A bennszülötteknek nincsenek jogaik semmihez sem, örüljenek, hogy élnek. Majd ha felveszik a kereszténységet, esetleg egyenrangú félként lehet kezelni őket, de addig semmiképp! A munkára visszatérve, látszik, hogy Isten nem szereti őket, soványak, nem bírják a munkát. (Teljesen felforrt bennem a vér. Ez a gyilkos még csak nem is tagadja bűnét!)

- Ez a táplálkozásukból adódik. Alig esznek húst. Pontosan olyanok, mint mi lennénk, ha egyfolytában böjtölnénk. Ezért még igazságtalanabb kemény munkára bírni őket, hiszen úgysem bírják. Indiában, amennyire én tudom, vallási okokból szintén nem esznek húst. Őket is rabszolgasorba hajtaná, és olyan munkát végeztetne velük, amit egyáltalán nem bírnak?

- Ne beszéljen feltételes módban, pontosan ezt fogom tenni. Aki szép szóval nem veszi fel a kereszténységet, bizony jobb belátásra térítjük erőszakkal.

Ekkorra már teljesen kijöttem a sodromból. Hirtelen valami félbeszakította a vitát. Egy figyelmetlen matróz leesett az árbocról. Életét a kifeszített vitorla mentette meg, arra esett leszakítva az egészet. Végül egy karcolás nélkül mászott le róla. Ezzel a legjobb pillanatban szakadt félbe a kilátástalan vita. Ezentúl mindenki kétszer annyira gyűlölte Almagro-t, és egymás között a matrózok ezentúl csak úgy hívták: a Gyilkos.

508. nap, 1542. július 27.

Közeledünk Lisszabonhoz. Több halászbárkát látunk útközben, úgyhogy a legénység más félig otthon érzi magát. Igaz, nem nagyon örültek neki, hogy egész nap esett az eső, már várják a megérkezést.

Almagroval való vitámon előkerült az őslakók jogainak kérdése. Akkor még nem ismertem az indiaiakat, úgyhogy ezzel kapcsolatban nem nagyon tudtam érvelni. Azóta módom volt megismerkedni velük. Mivel nincs egyéb dolgom, erről írok most.

A település, ahova hittérítő munkára vittek, Goától mintegy 50 mérföldnyire volt keletre. Két katona kísért odáig. Ott kellett volna maradniuk velem, de én ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjenek vissza értem egy hónap múlva.

A település, ahol voltam tulajdonképpen egy faluközösség. Indiában ez a közigazgatási egység, pár falu és a hozzá tartozó megművelhető földterület alkot egy faluközösséget. Az én elszállásolómat Indirának hívták. Ő a falu véne. A fia, Mateus beszél portugálul, a Mateus nevet is a portugáloktól kapta. Az apa 50 éves, a fiú 25 éves lehet. Mateus Goában volt, amikor a portugálok bevették. Rájött, fogy ez a fennmaradásának a feltétele lehet, úgyhogy megtanulta a nyelvünket. Ő a tolmácsom, mindig mellettem van. Nagyon örülök, hogy ezekkel az emberekkel megismertethetem Isten igéit. A falu már előre tudott az érkezésemről, minden elő volt készítve a számomra. Hogy megérthessék ezeknek az embereknek az életét, röviden felvázolom a politikai helyzetet.

India területét egymással vetélkedő független államok borítják. Ez a falu egy Bidzsápur nevű állam területén fekszik. Északon azt mondják, van egy nagy és hatalmas ország, a Mogul birodalom. Ezek az emberek évszázadok óta a háborúk árnyékában élnek, mert a szomszédos országok mind ki akarják terjeszteni hatalmukat a többire. Minden faluközösség élén a falu bölcse áll. Újabban állami tisztségnek minősül ez, amiért adómentes földdarab jár. Engem is meghökkentett, hogy ezek az otthon “vadembereknek” tartott indiaiak milyen fejlett, a miénkhez hasonló társadalmi rend szerint élnek. A földbirtokos tulajdonában van a föld, az ő embere jelöli ki a megművelendő területeket. Az igazságtalanságok elkerüléséért a parasztok közt kiosztott parcellákat állandóan cserélgetik, tehát mindig más művelhet egy földterületet. A legnagyobb gondot a magas adók befizetése jelenti. Ez a termelt gabona felét is kiteheti. A parasztok elsősorban a számunkra ismeretlen rizs nevű növényt termesztik, de sok Európában ismert kölest is vetnek. Sok parcellán termesztenek borsot is, ami az egyik legértékesebb fűszer Portugáliában. Érdekes, hogy ez az értékes fűszer a szemükben nem olyan nagy érték. Később jöttem rá, hogy a portugálok potom pénzért veszik meg a bennszülöttektől a fűszereket! És még csak a jobbik eset, ha egyáltalán fizetnek érte. Indira beszámolt róla, hogy gyakran rabolnak ki szomszédos falvakat, elvisznek mindent, ami marad azt meg felégetik. Csodálkoztam, hogy engem akkor miért fogadnak ilyen szívesen, elvégre én is közülük való vagyok. Kérdésemre elmondták, hogy megfenyegették őket. Ha egy hajam szála meggörbülne, elpusztítanák a falut.

De nem feledkeztem meg a küldetésemről sem. Minden reggel és este istentiszteletet tartok és délutánonként prédikálok nekik. Mateus fordítja minden szavamat. Eleinte nem fogták föl tanításom mondanivalóját. Azt hitték, hogy a kereszténység az ő vallásuk egy ága. Itt térnék ki az indiaiak vallására. Ez tiltott a mi vallási törvényeink értelmében, de megkértem Indirát, hogy beszéljen nekem az ő vallásukról.

Ők maguk hindu vallásnak nevezik. Ez határozza meg az egész életüket. Ebből adódik a társadalmi hovatartozásuk is, ők a csoportokat kasztnak hívják. Négy ilyen csoport van. A legfelső réteg tagjai a papok, az ő nyelvükön Bráhmanák. Ők nem mocskolják be magukat világi dolgokkal, szigorú szabályok szerint élnek. A következő réteg a harcosok kasztja, idegen szóval a zsatriják. Az ő dolguk a világi dolgok intézése. A dolgozókat a vaisják közé sorolják. Alattuk vannak a súdrák. Ők még a dolgozóknál is kevesebb jogot élveznek, de a legrosszabb helyzetben a pancsamák, vagyis az érinthetetlenek vannak. Ezeken a kasztokon belül számtalan alcsoport is létezik. Ezek alkotják a társadalom szövevényes szálait. Szent könyveik is vannak, a “Hindu Bibliák” a Mahábhárata és a Rámajána.

Tiszteletben tartják vallási törvényeiket, talán jobban mint mi, európaiak.

Már említettem, hogy minden nap prédikálok nekik. Ilyenkor a főtéren gyűlik össze az egész falu. Látszik, hogy legtöbbjük nagy szegénységben él. A ruházatuk nem áll egyebekből mint ágyékkötőkből és apró ruhadarabokból, amiket magukra csavarnak. Van egy viszonylag gazdagabb réteg, ezeknek lenvászonból szőtt köpenyük van. Mindenki mezítláb van. Azt mondják, nem mindig volt ilyen szegénység. A mohamedánok hódították meg őket évszázadokkal ezelőtt. Ők alkotják a nemesi réteget, magas adókat vetnek ki és a saját vallásukat erőltetik rá az őslakókra. De Mateus megmagyarázta, hogy nem hajlandók lemondani őseik vallásáról semmilyen kényszer ellenére.

Ez határozza meg étkezésüket is. Vallási okokból nem esznek húst, mert hisznek abban, hogy az emberi lélek egy állat testében is újraszülethet. Ezért tilos bármilyen állatot megölniük, még ha egy bogárról van is szó. Hiába magyaráztam nekik, hogy mindenki a paradicsomba vagy a pokolba jut, nem értették ezeket a fogalmakat. Rájöttem, hogy mégsem lesz olyan könnyű dolgom, mint azelőtt hittem. Amikor Jézusról beszéltem nekik, őt rögtön Mohamed prófétával azonosították. Lassan haladok, de ezek az emberek fogékonyak mindenre. Főleg a fordítóm, Mateus értette meg hamar tanításom lényegét. Visszatérve az étrendjükre, kizárólag növényi táplálékot esznek. Legfontosabb növényük a rizs. Ebből kenyeret is sütnek, mint mi búzából. Elterjedtebb azonban a főzés. Engem is rizsen tartottak ottartózkodásom során. Fontos meg a köles is mint kenyérgabona. Európában a borsot hús és hal tartósítására használják. Megbizonyosodtam róla, hogy ez a növény ételízesítőnek sem utolsó. Először, amikor megtudtam, hogy borsot tesznek az ételembe, ki akartam fizetni nekik, de csakhamar rájöttem, hogy az ő szemükben ez a növény semmilyen értéket nem képvisel. Cukrot is fogyasztanak, a cukornádat közeli városokban vásárolja a falu. A többi fűszernövényt, fahéjat, gyömbért csak kis mennyiségben és eladásra termelik úgyhogy csak nagyon keveset esznek belőle.

A falusiak hétköznapjai elég egyhangúak. Reggel és este a jógának nevezett imádságfélét művelik. Nem értettem pontosan, mi ez, valami elmélyülésféle lehetett. Egész nap a földeken dolgoznak. Indira a falu ügyeit intézi és nagyrészt ő tartja a kapcsolatot a külvilággal. Fia, Mateus a portugál nyelven kívül arabul is tud, ő tölti be a tolmács szerepét, ha valaki a faluba látogat.

Sok kézzelfogható eredményt nem értem el. Nem akartam kényszeríteni őket semmire, gondolkodásmódjuk nem fogadja be a keresztény gondolatokat. Mégis nagy hatással volt rám ez a kis közösség. Félek, hogy utánam fegyveresek jönnek és erőszakkal térítik meg az embereket. Ezért, amikor a két katona egy hónap múlva visszajött értem, azt mondtam nekik, hogy sokakat békésen áttérítettem a kereszténységre. Bár ez hazugság, mégis így marad tiszta a lelkiismeretem.

509.nap, 1542. július 28.

Még mindig esik az eső, de senki sem bánja. Egyre több halászbárkával és kisebb kereskedelmi hajóval találkozunk. Egy bárkáról friss halat vásároltunk, amiből ünnepi vacsora lesz dupla boradaggal. Valószínűleg előbb megérkezik a hírünk Lisszabonba, mint mi magunk. Itt már nincs mitől tartanunk, saját, ismert vizeken hajózunk. Ez nem mindig volt így. És ha ismeretlen tengeren járunk, rögtön beindul a matrózok fantáziája és tengeri szörnyekről szóló elbeszélések járnak szájról szájra.

A tengerészélet szerves részét képezik a különféle tengeri élőlények. Ezek egy része legenda, mások a tengerészek túlzásainak az eredménye. Megint mások valódi élőlények.

Röviden felvázolnék egy ilyen esetet. Képzelje el, hogy egy dolgát végzett matróz kevéske szabadidejében bortól ittasan a tengert fürkészi. Meglát egy cápát amint az éppen egy halat kap el. Másfél évvel később ugyanez a tengerész egy kikötői kocsmában kalandjait meséli. Ekkor már 35 méteres óriásfenevadról beszél, 10 cm-es fogakkal. Ekkor már emlékezni vél arra a pillanatra, amikor a fenevad egy egész flottillát felfalt és hallani véli a rémült emberek halálsikolyát. A mese szájról szájra terjed, nem csoda, ha a tizedik ivóra már 60 méteres lesz a hal félméteres fogakkal, melyekkel sziklákat is apróra képes zúzni. Évszázadok során nem csoda hát, hogy ilyen gazdag lett az óceán tengeri szörnyekben, melyek hajókat süllyesztenek el.

Had meséljek az egyik legnépszerűbb ilyen szörnyről, a Krákról. Ez az óriási tengeri hal állítólag akkora mint egész Lisszabon. Oly sokáig úszik a tenger felszínén, hogy a szél földet hord a hátára és a növények magvai megtelepszenek rajta. Egyszer állítólag egy portugál gálya kikötött rajta szigetnek vélvén, a kapitány a portugál korona nevében birtokba vette, és néhány matróznak annyira megtetszett, hogy ottmaradtak kolóniát építeni. Építettek is házakat, még állatokat is tartottak a Krák felszínén. Nem is volt probléma egészen addig, amíg el nem fogyott a vízkészletük. Ekkor kutat akartak fúrni. Mennyire meglepődtek, amikor víz helyett zsír és olaj jött föl! Ezt azonban az állat sem hagyta annyiban, lemerült és magával vitte az egész kolóniát is. Mivel Isten kegyelméből sok furcsa élőlényt hord hátán e föld, elképzelhető, hogy valahol él egy ilyen állat, de hogy mi találkozzunk vele, erre vajmi kevés esélyt látok.

És ez csak egy a sok közül. Valamelyik nap az egyik matróz látni vélt egy óriáskígyót, amely szerinte 100 méter is meglehetett. Másnap az egész legénység arról beszélt, hogy a tengeri kígyók vizein járunk, és semmiképp sem ússzuk meg élve. Ez az őrület nagyon könnyen lázadáshoz vezethetett volna, ha nem derül ki, hogy a szerencsétlen egy üveg pálinka után nem látott egyebet, mint a kormánylapátra akadt hínárt, amit a hajó maga után húzott.

A tengeri szörnyek egy másik csoportja tapasztalataim alapján valós tényeken alapulnak. Például, amikor még plébános voltam Palos kikötőjében, egyszer a kocsmában hallottam egy tengerész úti beszámolóját. Óriáspolipról beszélt, amely szerinte képes lenne egy kisebb karavellát is elsüllyeszteni. A tengerész, akit Rodrigónak hívtak Bartolomeu Diaz hajóján szolgált a Jóreménység Fokának felfedezésekor. Elbeszélése szerint az óriáspolip egy cethallal viaskodott, és megfojtotta azt! Hosszát csápjaival együtt 15 méterre becsülte. Akkor nem hittem neki, azt hittem ez is csak egy mese a sok közül. És képzelje el uram, hogy pár nappal ezelőtt ugyanez a jelenet játszódott le a tengeren! A saját szemeimmel láttam, amint az óriáspolip a cettel harcol. Ezek után már nem kételkedem benne, hogy ez az állat képes elsüllyeszteni egy karavellát.

Ez még nem minden. A távoli kontinenseket is a hajósok képzelete szerint rengeteg különös lény él. Beszélhetnék például a Küklopszról, aminek egy szeme van, a szkiapadoszról, aki egy hatalmas lábát napernyőként használja, kutya- és medvefejű lényekről, és megannyi fajtájú emberszörnyekről. Ezeknek a tengerészek szerint nagy hadseregeik vannak, melyek megölnek minden betolakodót.

Remélem ön is látja már, hogy rendkívül nehéz eligazodni az óceánok lakói között, és ember legyen a talpán, aki kocsmai elbeszélések nyomán meg tudja állapítani, hogy mi a mese és mi a valóság.

510.nap, 1542. Július 29.

Ma reggel megérkeztünk